Már alkonyodott, de az utcai lámpákat még nem gyújtották meg. A kihalt, keskeny Boldogasszony-utca szürkületén egy férfi ment végig. Talpig érő bundát viselt, amelynek két szárnya a lábszárát csapkodta és égő szivart tartott fogai között.
A Boldogasszony kis temploma előtt egy fiúcska toppant eléje, és újságlapot kínált neki. Valami elkésett kis rikkancsgyerek volt. Vékonyan öltözött, vézna fiúcska. A paraszti ruháján látszott, hogy valami felvidéki kis faluból szakadt ide a nagy városba. Kopott báránybőr süvegét a fülére húzta, és annyira didergett, hogy valóságos rezgős táncot járt a kövezeten.
A férfi bosszúsan morgott valamit s tovább sietett. A templom ajtaja előtt megemelte a süvegét és ekkor megint hallotta maga mellett a gyermek cipőjének kopogását.
Most megállt és pénzt vett ki zsebéből. Egy ideig keresgélt a krajcárok között, de aztán hirtelen meggondolta magát s egy ezüst forintot adott a fiúnak.
‒ Nesze, legyen neked is jó karácsonyod.
A kis fiú szinte ijedten nézte a forintot, majd sarkon fordult és szó nélkül szaladni kezdett. A Boldogasszony-utca túlsó végében, az ezer lámpa fényében ragyogó Nagykörút sarkán kövér, öreg asszony várta.
‒ Kaptál valamit, Jóska? ‒ kérdezte.
A gyerek szó nélkül odaadta az ezüstforintot. Az öregasszony örömében hangosan elkacagta magát, azután eltette a pénzt, kézen fogta a gyereket és megindult vele a távoli külváros felé. Oly sebesen ment, hogy a kisfiú csak futva tarthatott vele lépést. Egy pálinkamérés ajtaja előtt megállott az asszony. Láthatólag habozott, hogy bemenjen-e vagy ne. A habozás hamar véget ért. Egy krajcárt adott a kis Jóskának és így szólt hozzá:
‒ Ez a tied, vehetsz magadnak, amit akarsz. Aztán várj meg a rendes helyen, a Boldogasszony-utcában. Félóra múlva érted megyek és adok vacsorát is.
Azzal magára hagyta a gyereket és bement a boltba. Jóska egy ideig utána nézett a jégvirágos ablakon át, majd lassan megindult a Boldogasszony-utca felé. Útközben meg-megállott egy boltkirakat előtt és azon tanakodott, hogy mit vegyen a krajcárért. Legszívesebben trombitát vett volna. Ilyenre fájt a foga, amióta eszét tudta. Azonban a trombiták, amelyeket egyik-másik kirakatban látott, nem voltak elég szépek. Jóska okos kis ember volt és tudta, hogy holnap is lesz nap...
A Boldogasszony-templomának sötét kapuja előtt megint jó ideig járta a didergő táncot. Amikor már nagyon elfáradt, leült a kapu lépcsőjére. A nagy hópelyheket nézte, amelyek hullani kezdtek. Álmos szeme előtt mind nagyobb hópelyhek röpködtek; egyik-másik akkora is volt már, mint a papírsárkány.
Egyszerre azon vette észre magát, hogy nincs egyedül. A legfelsőbb lépcsőn egy koldusasszony ült, kis gyermekkel az ölében. Amikor Jóska a koldusasszony felé fordult, az könyörögve kinyújtotta a kezét. És Jóska a krajcárját, amely már egészen meleg volt a keze szorításától, beletette a koldusasszony tenyerébe. Aztán fölkelt és el akart szaladni, mert szégyellte a tulajdon nagylelkűségét.
A koldusasszony azonban a nevén szólította:
‒ Jóska!
A hangja olyan szelíden és édesen zengett, mint a hárfa. A fiú most már megismerte. Maga a Boldogasszony volt. A gyermek pedig, amelyet a karján tartott, a kis Jézus. A Boldogasszony mosolyogva tekintett a rikkancsra.
‒ Jóska, gyere velem! ‒ szólt a Boldogasszony.
A templom kapujának mind a két szárnya megnyílott előttük. Odabenn ezer gyertya égett. A két padsor között komoly arcú, fehér ruhás, szép angyal-ifjak állottak sorfalat. Amikor a Boldogasszony a kis Jézust a karján víve, Jóskát pedig a kezén vezetve végighaladt a sorokon, valamennyien olyan mélyen meghajoltak, mint a ministráns-gyerekek a szentség előtt. A kis fiú boldog alázatossággal tipegett a Szűzanya oldalán. Egyébként azonban nagyon fázott; a templomban dermesztő hideg volt, és a szent asszony keze is olyan volt, mint a jégcsap.
Az oltárhoz lépett. Az aranykeretbe, hol különben a Boldogasszony képe szokott ragyogni, most ezüstpántos ajtó volt. Ez az ajtó is megnyílott előttük, és ekkor kiléptek a szabad ég alá.
A Boldogasszony nem szólt Jóskához, csak vezette magával és olykor szelíden lemosolygott reá. A kis fiú meg, persze nem mert szólani. Házat sehol se látott. Egy behavazott úton jártak, melyet jobbról-balról hosszú dombok szegélyeztek. A vidék egészen olyan volt, mint Jóska szülőföldje. A fehér dombok fölött tisztán világított a telihold. Olykor egy-egy farkascsaláddal találkoztak és az ordasok alázatosan lekonyították fejüket, fülüket a vándorok előtt. Előttük nesztelen szárnyakon baglyok szállottak, olyan sietve, mintha valakinek hírt akarnának vinni a Boldogasszony érkezéséről.
Végül valami piros világosságot láttak a dombon. Egy karácsonyfa volt, mely magában tündökölt a havas pusztaságban. Száz gyertya égett rajta, és az ágai csak úgy hajladoztak a sok tarka drágaság súlya alatt. Távolabb még néhány karácsonyfa fénylett, aztán mindig több.
Fölértek a dombra és ekkor megállottak egy pillanatra.
‒ Ez a karácsonyfa-erdő! ‒ mondta halkan a Boldogasszony.
Alattuk, ameddig a szem elért, hatalmas rengeteg terült el, csupa tündöklő karácsonyfából. Az erdőszélen kisebb fák állottak, beljebb hatalmas faóriások. A millió viaszgyertyácska fényétől piros volt az égboltozat is. A fák a tövüktől a csúcsig ragyogtak az arany-ezüstékességtől. Óriási gyémántcsillagok, amelyek a gallyakon himbálóztak, ezerszeresen verték vissza a különben is szemkápráztató fényességet. Annyi tarka édesség volt rajtuk, mintha napokon át hó helyett cukorsüteményt ontottak volna a felhők. És annyi és oly sokféle, kimondhatatlanul szép és kedves gyermekjáték, hogy a kis Jóskának elállott a szíve verése.
Útjuk a karácsonyfa-erdőn át vezetett. Jóska nagyon fázott, és a nagy fáradtságtól már alig tudta emelni a lábát. Erősen megkapaszkodott a Boldogasszony jéghideg kezébe, és káprázó szemét le-lehunyva vezettette magát előre. Egyre hallotta az égő viaszgyertyák halk sercegését, és érezte a megpörkölt fenyőgally édes illatát.
Nagy sokára a tüzes erdőben egy kerek tisztásra értek. A tisztás közepén magános kis karácsonyfa állott. Egyetlen ajándék függött csak rajta: egy aranytrombita.
‒ Ez a tied ‒ mondta a Szűzanya ‒ Ilyen trombitája egy gyereknek sincsen. Kívánj magadnak valamit, aztán fújj bele. Bármit kívánsz, minden meglesz.
‒ Ez a tied ‒ mondta a Szűzanya ‒ Ilyen trombitája egy gyereknek sincsen. Kívánj magadnak valamit, aztán fújj bele. Bármit kívánsz, minden meglesz.
Jóska dermedt ujjacskáit kinyújtotta a trombita után. A trombita is jéghideg volt. Gondolkozni kezdett. Mit kívánhatna még, ha már van trombitája? Aztán eszébe jutott hogy mi volna neki jó.
‒ Azt szeretném, hogy ne fázzak többet. És, hogy ne legyek éhes soha. És, hogy a néném ne verjen meg, ha kevés pénzt viszek neki.
‒ Fújd meg a trombitát és minden úgy lesz, ‒ szólalt mosolyogva a Szűzanya.
Jóska megfújta az aranytrombitát... Trara, trara! Olyan szépen szólt, hogy hallgatni is gyönyörűség volt. A Boldogasszony ekkor lehajolt és az ajkával megérintette Jóska homlokát. A tüzes erdő lángot vetett és Jóska minden tagjában édes melegség zsibongott, a szívét pedig mámoros boldogság járta át. Most már érezte, hogy nem lesz többé semmi baja.
A Boldogasszony templomának sekrestyése, miután az éjféli misére kinyitotta a templom kapuját, elszaladt a Nagykörút sarkáig, és ott megszólította a rendőrt.
‒ Biztos úr, egy kis fiú fekszik a templom küszöbén. Azt hiszem, hogy megfagyott. Újságárus gyerek. Ismerem, mert mindig ott lappangott a templom körül.
‒ Meghalt? ‒ kérdezte a rendőr.
‒ Meg. Egy krajcárt szorongat a kezében.
A rendőr nem válaszolt semmit, hanem bement a sarki kávéházba, hogy a mentőknek telefonáljon.
Ha tetszett, lájkold a ViviVerzum oldalát, hogy ne maradj le a többi bejegyzésről sem!
A kép forrása: Pinterest
Megjegyzések
Megjegyzés küldése