A 15. történet egy mese a Télapóról és Buci királyfiról. Szerintem már csak ezért is érdemes elolvasni ❤
Az egyetlen ajándék - Hárs László nyomán
Nem meséltem semmit magam, magamnak, magamról úgy, ahogy szoktam, mert azt vártam, hogy egészen beesteledjen, és Télapó becsöngessen az ajándékommal.
– Ugye, anyu, nekem a Télapó hozza az ajándékot?
– Ő, ő, persze hogy ő – bólogatott anyu – Mindenkinek, Bucikám – erősítette meg anyu, és gyanakvó pillantást vetett rám. Nem értette, hogy mit akarok ezzel a faggatózással.
– És mondd, anyu, őneki ki ad ajándékot?
– Őneki? – értetlenkedett anyu – Kinek, Bucikám?
– Hát őneki. Télapónak.
Anyu először elképedt. Aztán gondolkodóba esett.
– Hát... úgy gondolom – töprengett magában – úgy gondolom... erre egyes-egyedül ő maga tud felelni. Ha ugyan tud.
Ekkor elhatároztam, hogy odamesélem hozzá magamat. És megkérdezem tőle ott a valaholban. És amint elhatároztam, máris mesélni kezdtem. Magam. Magamnak. Magamról.
Én pedig hol voltam, hol nem voltam, máris a kerek erdőben voltam.
A gyönyörűségesen csodálatos ezüstfehér kerek erdőben. Ezért hát hol voltam, hol nem voltam, ott maradtam, ahol voltam, és keresni kezdtem Télapót. Keresés közben még kiáltottam is:
– Hol vagy, Télapó? Hol vagy...
– Itt vagyok – mondta egyszer csak egy olyan igazi télapós hang, kedves is, meg dörmögős is, lágy is, meg egy kicsit reszelős is – Pontosan itt vagyok.
S csakugyan! Hol volt, hol nem volt, pontosan ott volt.
Türelmetlenül topogott a hóban, megrezdült a szakálla, a jégcsapok csilingeltek, ezüstös jégpor-hópor szitált belőle. Ekkor megkérdeztem:
– Mondd, Télapó, mindenkinek Te hozol ajándékot?
– Mindenkinek hát. Ez tudnivaló.
– Tudom is – mondtam – Csak tőled magadtól akartam hallani. Hogy utána megkérdezhessem: mondd, kedves Télapó, neked ki ad ajándékot?
– Nekem, azt kérded, Buci, hogy nekem? – csodálkozott.
– Igen, neked. Tudni szeretném. Ez nagyon fontos.
– Buci királyfi – suttogta halkan, meghatottan, és megsimogatta a fejemet – tudd meg, hogy tőlem ezt még soha senki nem kérdezte meg. Te vagy az első. A legelső.
Szipogni kezdett, mire megkérdeztem tőle, hogy náthás-e. De azt felelte, méghozzá nagyon náthás hangon:
– Deb vagyok dáthás, csak beghatódtab.
– Szegény jó Télapó – mondtam – igazán sajnállak, hogy te mindig csak adsz, és sohase kapsz.
– Azért ne sajnálj! – mosolyodott el Télapó – És ne is búsulj – mondta, mert látta, hogy egészen nekibúsultam magam a saját mesémen – Mert igaz ugyan, hogy én mindig csak adok, de ajándékot adni jó.
– De kapni is jó ám – világosítottam fel – Tudod, mit kapsz tőlem, Télapó? Persze hogy nem tudod, de én elárulom. Van nekem egy Télapó-igézőm. Azt adom neked. Kell?
– Az kell csak igazán! – ujjongott Télapó – Itt van nálad? A zsebedben?
– Nem, a fejemben – mondtam – És most neked adom.
– És ez igazán az enyém? Egyedül az enyém? – kérdezte boldogan Télapó. Én intettem, hogy igazán, mire hálálkodni kezdett:
– Köszönöm, Bucikám, ez a legszebb ajándék, amit életemben kaptam. Igaz, az egyetlen is. Köszönöm az egyetlen ajándékot. Ígérem, vigyázni fogok rá, mint a szemem fényére. Gyönyörű ajándék... Látod, már megint szipogok – mondta szemrehányóan –, mert már megint meghatódtam. De lehet, hogy csak nátha. Mindenesetre most már sietek. És te is siess haza, Buci királyfi, nehogy lekéssed a velem való otthoni találkozást.
Képek forrása: pixabay.com, idahosanta.com
Az egyetlen ajándék - Hárs László nyomán
Nem meséltem semmit magam, magamnak, magamról úgy, ahogy szoktam, mert azt vártam, hogy egészen beesteledjen, és Télapó becsöngessen az ajándékommal.
– Ugye, anyu, nekem a Télapó hozza az ajándékot?
– Ő, ő, persze hogy ő – bólogatott anyu – Mindenkinek, Bucikám – erősítette meg anyu, és gyanakvó pillantást vetett rám. Nem értette, hogy mit akarok ezzel a faggatózással.
– És mondd, anyu, őneki ki ad ajándékot?
– Őneki? – értetlenkedett anyu – Kinek, Bucikám?
– Hát őneki. Télapónak.
Anyu először elképedt. Aztán gondolkodóba esett.
– Hát... úgy gondolom – töprengett magában – úgy gondolom... erre egyes-egyedül ő maga tud felelni. Ha ugyan tud.
Ekkor elhatároztam, hogy odamesélem hozzá magamat. És megkérdezem tőle ott a valaholban. És amint elhatároztam, máris mesélni kezdtem. Magam. Magamnak. Magamról.
Én pedig hol voltam, hol nem voltam, máris a kerek erdőben voltam.
A gyönyörűségesen csodálatos ezüstfehér kerek erdőben. Ezért hát hol voltam, hol nem voltam, ott maradtam, ahol voltam, és keresni kezdtem Télapót. Keresés közben még kiáltottam is:
– Hol vagy, Télapó? Hol vagy...
– Itt vagyok – mondta egyszer csak egy olyan igazi télapós hang, kedves is, meg dörmögős is, lágy is, meg egy kicsit reszelős is – Pontosan itt vagyok.
S csakugyan! Hol volt, hol nem volt, pontosan ott volt.
Türelmetlenül topogott a hóban, megrezdült a szakálla, a jégcsapok csilingeltek, ezüstös jégpor-hópor szitált belőle. Ekkor megkérdeztem:
– Mondd, Télapó, mindenkinek Te hozol ajándékot?
– Mindenkinek hát. Ez tudnivaló.
– Tudom is – mondtam – Csak tőled magadtól akartam hallani. Hogy utána megkérdezhessem: mondd, kedves Télapó, neked ki ad ajándékot?
– Nekem, azt kérded, Buci, hogy nekem? – csodálkozott.
– Igen, neked. Tudni szeretném. Ez nagyon fontos.
– Buci királyfi – suttogta halkan, meghatottan, és megsimogatta a fejemet – tudd meg, hogy tőlem ezt még soha senki nem kérdezte meg. Te vagy az első. A legelső.
Szipogni kezdett, mire megkérdeztem tőle, hogy náthás-e. De azt felelte, méghozzá nagyon náthás hangon:
– Deb vagyok dáthás, csak beghatódtab.
– Szegény jó Télapó – mondtam – igazán sajnállak, hogy te mindig csak adsz, és sohase kapsz.
– Azért ne sajnálj! – mosolyodott el Télapó – És ne is búsulj – mondta, mert látta, hogy egészen nekibúsultam magam a saját mesémen – Mert igaz ugyan, hogy én mindig csak adok, de ajándékot adni jó.
– De kapni is jó ám – világosítottam fel – Tudod, mit kapsz tőlem, Télapó? Persze hogy nem tudod, de én elárulom. Van nekem egy Télapó-igézőm. Azt adom neked. Kell?
– Az kell csak igazán! – ujjongott Télapó – Itt van nálad? A zsebedben?
– Nem, a fejemben – mondtam – És most neked adom.
Karácsonykor hull a hó,
hóban topog Télapó.
Nem látható-hallható,
zajtalan jár télapó.
Szakálla fagy, bajsza dér,
az üstöke zúzmara,
otthonunkba ő betér,
de nem marad ott soha.
Ajándékot ad nekem,
és elsuhan nesztelen.
Édes-kedves Télapó,
ajándékot adni jó.
– És ez igazán az enyém? Egyedül az enyém? – kérdezte boldogan Télapó. Én intettem, hogy igazán, mire hálálkodni kezdett:
– Köszönöm, Bucikám, ez a legszebb ajándék, amit életemben kaptam. Igaz, az egyetlen is. Köszönöm az egyetlen ajándékot. Ígérem, vigyázni fogok rá, mint a szemem fényére. Gyönyörű ajándék... Látod, már megint szipogok – mondta szemrehányóan –, mert már megint meghatódtam. De lehet, hogy csak nátha. Mindenesetre most már sietek. És te is siess haza, Buci királyfi, nehogy lekéssed a velem való otthoni találkozást.
Ha tetszett, lájkold a ViviVerzum oldalát, hogy értesülj a többi bejegyzésről is!
Képek forrása: pixabay.com, idahosanta.com
Megjegyzések
Megjegyzés küldése