Mi köze Nils Holgerssonnak a karácsonyhoz? Hát nem sok. De... a mai történet ugyanannak az írónőnek a tollából származik, mint akinek a fejéből Nils kipattant. Kirepült. Érted, na! A történet egyébként nem kifejezetten a stílusom, de ha nem is vagy vallásos, már csak emiatt az érdekesség miatt is érdemes egyszer elolvasni. Meg a báránybőrbe csomagolt baba miatt <3
Selma Lagerlöf: A szent éjszaka
Karácsony napja volt, valamennyien a templomba mentek, csak nagyanyó és én maradtunk odahaza. Azt hiszem, az egész házban egyedül voltunk. Mi azért nem mehettünk a többiekkel, mert egyikünk nagyon fiatal volt, a másikunk pedig már nagyon öreg. És mi mind a ketten olyan szomorúak voltunk, hogy nem mehettünk el a hajnali misére, és nem gyönyörködhettünk a sok-sok égő gyertyában.
Amint így egyedül üldögéltünk, elkezdett nagyanya mesélni.
Volt egyszer egy ember – mondta, aki kiment a sötét éjszakába, hogy tüzet kölcsönözzön. Házról-házra járt és mindenhova bekopogtatott. Jó emberek segítsetek rajtam! – mondta – A feleségemnek gyermeke született és tüzet akarok gyújtani, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet.
De késő éjszaka volt és mindenki mélyen aludt. Senki sem válaszolt.
Az ember tehát csak ment, mendegélt. Végre észrevette, hogy nagy messze valami tűz világol. Abba az irányba vándorolt tovább és meglátta, hogy a tűz kint a szabadban lobog. Fehér juhnyáj pihent és aludt a tűz körül, és egy öreg pásztor üldögélt ottan és őrizte a nyájat.
Mikor az ember, aki tüzet keresett, odaért a juhokhoz, meglátta, hogy három hatalmas komondor fekszik a pásztor lábánál. Mind a három fölébredt, mikor arrafelé tartott, kitátották széles szájukat, mintha ugatni akarnának, de egy hang sem hallatszott. Az ember látta, hogy a szőr felborzolódott a hátukon, látta, hogy éles foguk fehéren villogott a tűzfényben, és hogy nekirohannak. Érezte, hogy az egyik a lába felé harap, a másik meg a keze felé, a harmadik pedig a torka felé. De mintha a foguk, amikkel harapni szerettek volna, nem engedelmeskedett volna, és így az embert semmi baj nem érte.
Most az ember tovább akart menni, hogy megkapja, amire szüksége van.
De a juhok olyan sűrűn feküdtek egymás hegyin-hátán, hogy nem tudott előre jutni. Ekkor egyszerűen fellépett az állatok hátára, és úgy ment a tűz felé. És egy állat sem ébredt fel, de még csak meg sem mozdult.
Idáig jutott nagyanya a mesélésben, anélkül, hogy megzavartam volna, most azonban igazán félbe kellett szakítanom.
– Miért nem mozdultak meg a juhok, nagyanyám? – kérdeztem.
– Azt majd meghallod nemsokára – mondta nagyanya és tovább folytatta a történetet.
Mikor a férfi már közel ért a tűzhöz, a pásztor feltekintett. Öreg, haragos
ember volt, barátságtalan és kemény mindenkivel szemben. Mikor meglátta, hogy az idegen feléje közeledik, felkapta hosszú hegyes botját, mely mindig a kezében volt, mikor a nyájat őrizte, és az idegen felé hajította. A bot sivítva röpült a vándor felé, de mielőtt eltalálta volna, elkanyarodott tőle és búgva sivított el mellette, ki a mezőre.
Mikor nagyanya idáig jutott, ismét félbeszakítottam.
– Nagyanyám, miért nem akarta a bot eltalálni azt az embert? –
Nagyanya azonban nem is törődött a kérdésemmel, hanem tovább folytatta az elbeszélését.
Most odalépett az ember a pásztorhoz és így szólt hozzá:
– Jó ember, segíts rajtam és adj kölcsön egy kis parazsat! A feleségemnek gyermeke született és tüzet kell raknom, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet.
A pásztor a legszívesebben nemet mondott volna, de azután a kutyákra gondolt, melyek nem harapták meg az idegent, meg a juhokra, melyek nem ugrottak föl, és végül a botjára, mely nem akarta eltalálni, bizony megfélemedett és nem merte megtagadni tőle, amit kért.
– Végy csak, amennyi kell! – mondta az idegennek.
A tűz már éppen kialvóban volt. Nem volt ott már sem darabfa, sem gally, csak nagy halom zsarátnok, az idegennek pedig nem volt sem tűzlapátja, sem serpenyője, amiben a parazsat elvihette volna.
A pásztor jól látta ezt és azért újból biztatta: – Végy csak, amennyi tetszik! – és már előre örült annak, hogy az idegen úgy sem fog tudni tüzet vinni magával.
Az ember azonban lehajolt és puszta kezével néhány parazsat kapart elő a hamuból, és azt a köpenyébe takargatta. És a parázs sem a kezét nem égette meg, mikor hozzányúlt, sem a köpenyét, amiben úgy vitte, mintha csak dió vagy alma lett volna. Erre már harmadszor szakítottam félbe a mesét.
– Nagyanyó, miért nem akarta a parázs megégetni annak az embernek a kezét?
– Mindjárt meghallod – mondta nagyanya és tovább folytatta a történetet.
Midőn a pásztor, aki gonosz és haragos ember volt, mindezt látta, akkor nagyon elcsodálkozott: – Micsoda éjszaka lehet ez, hogy a kutyák nem harapnak, a juhok nem félnek, a botom nem talál és a tűz nem éget?
Visszahívta az idegent és ezt kérdezte tőle: – Minő éjszaka ez? És hogy van az, hogy mindenek olyan kegyesek hozzád?
Erre az idegen így felelt: – Én nem mondhatom meg Néked, ha magad nem látod! – És azzal tovább sietett, hogy minél előbb tüzet rakhasson és felmelegítse a feleségét és a kisdedet.
A pásztor azonban úgy gondolta, hogy nem téveszti el a szem elől ezt az embert, míg meg nem tudja, hogy mit is jelentsenek mindezek.
Fölszedelőzködött tehát és utána ment, míg el nem jutott oda, ahol az lakott.
Ekkor látta a pásztor, hogy az idegennek még csak kunyhója sincsen, hanem csak egy sziklabarlangban feküdt a felesége és a gyermeke, és ott semmi más nem volt a hideg sivár kőfalaknál.
A pásztor úgy gondolta, hogy a szegény ártatlan csecsemő halálra fázik a barlangban, és bár keményszívű ember volt, mégis ellágyult és segíteni akart a gyermeken. Leoldozta hát válláról a hátizsákját és elővett belőle egy puha fehér báránybőrt, odaadta az idegennek és azt mondta, hogy takarja be vele az alvó kisdedet.
De alighogy megmutatta, hogy ő is tud jószívű lenni, a szemei egyszerre fölnyíltak és olyant látott, amit eddig nem láthatott és olyant hallott, amit eddig nem hallhatott.
Látta, hogy ezüstszárnyú kis angyalkák állnak sűrűn körülötte, és
mindegyikének hárfa van a kezében, és mindegyik hangosan énekelte, hogy ma született nékünk a Megváltó, aki a világot feloldja bűneiből.
Most aztán megértette, hogy miért volt ma éjszaka minden olyan vidám, és hogy miért nem akart rosszat tenni senki sem.
De nemcsak a pásztor körül voltak angyalok, hanem angyalokat látott, ahová csak tekintett. Ott ültek bent a barlangban, ott ültek kint a hegyen, és ott lebegtek fent az égben. Csapatostul jöttek és mentek, de mindannyiszor megálltak és megnézték egy pillanatra a kisdedet.
Oly nagy öröm, vigasság, ének és zene volt a sötét éjszakában, aminőt ő eddig sohasem látott. Úgy megörült, hogy felnyíltak szemei, térdre borult és úgy adott hálát az Istennek.
Midőn idáig jutott el nagyanya, felsóhajtott és így szólt:
– És amit ez a pásztor látott, azt mi is megláthatjuk, mert az angyalok minden karácsony éjjel fent lebegnek az égben, csak észre kell vennünk őket – majd kezét a fejemre téve, így szólt nagyanyám – Emlékezz erre vissza, mert ez igaz, mint ahogy látlak téged és te látsz engem. És nem a gyertyáktól, nem a lámpáktól függ, nem a holdvilágtól, avagy a napfénytől függ, hanem az a legfontosabb, hogy olyan szemünk legyen, amely meglátja az Úr dicsőségét!
Ha tetszett, lájkold a ViviVerzum oldalát, hogy értesülj a többi bejegyzésről is!
Képek forrása: wonderfulwilderness.com, mnn.com
Megjegyzések
Megjegyzés küldése